Kedves Magda!

(Levél Szabó Magdához, egy hosszúra nyúlt péntek estén, a tornaterem kakasülőjéről.)

Kedves Magda!

Először is, ne haragudj, muszáj tegezzelek.

Tudom, amikor itt, a Földön kopogtattad az írógéped, a magázódás dívott, meg az asszonyom, meg a cicerói körmondatok előkelő akrobatikája – amit, ha megbocsátasz, meg sem kísérlek utánozni, hiszen 2025-öt írünk, amikor a mondatokkal együtt az olvasói figyelem is törpeméretűvé zsugorodott.

Mégis, engedd meg, hogy most ilyen közvetlenül beszéljek hozzád.

Persze, mi már évek óta beszélgetünk. De eddig inkább én hallgattalak. Először egy ötödikes osztálytársnőm iskolapadján láttam a neved: egy vajfehér könyvborítón kacskaringózott, az alatta futó cím pedig (hiába hallottam már addigra a mondattöredékekről) igazi fejtörőt jelentett angol gyerekregények puritán nyelvtanján edzett agyamnak. Hol bujkál az alany? Kik mondják meg Zsófikának? Mégis micsodát?

Az Abigélt szerettem, de kevésbé kötöttem hozzád. A Születésnap meghatott és elgondolkodtatott. Igazi áttörést, néhány évvel később, a Für Elise, a Mózes egy, huszonkettő és A danaida hoztak. Tudod jól, mit jelentenek nekem ezek a könyveid. Nem mondom el újra.

Nem is miattuk írok most neked.

Emlékszel, hogy Az ajtóban, amikor a férjed megbetegszik, Emerenc pedig eltűnik, arról beszélsz, hogy egész nap csak loholsz a kórház és a lakásod között, nincs egy perced sem írni, betölt a mindennapi élet?

Mit éreztél akkor, Magda?

Túl a kimerültségen, túl a férjedért való bénító aggodalmon, a frusztráción, hogy miért csak huszonnégy szeletre osztottuk fel a napok sajtkorongját, arról írsz, hogy belátod, nem fogsz tudni így írni, publikálni. De most, hogy négyszemközt beszélünk, áruld el nekem: forrongtál emiatt legbelül? Dühített, hogy nem maradt időd világokat alkotni, szerelmeket megírni, gépelt sorok segítségével kimatatni saját életed bukfenceit?

Be kell vallanom valamit: amikor először olvastam ezeket a gondolataidat, még harag nélkül is önzőnek éreztem őket.

Keresztény, huszonéves, ártatlan pepitalencsémen keresztül szemlélve az alkotói vágy nyilvánvalóan másodrangúnak tűnt a családi, házastársi boldogsághoz képest.

Azóta eltelt tizenöt év. Most már máshogy gondolom.

…Magda, amióta elmentél, annyit változott a világ! Felgyorsult a ritmus, új dimenziók nyílnak minden évszakban, újfajta felelősségek alatt roskadozunk mindannyian. Az alkotást lassan kicselezni látszik egy “mesterséges intelligencia” nevezetű technológia; ha nem is úgy, ahogyan Roald Dahl képzelte az ötvenes években, de új korszak neszel körülöttünk, ahol az emberi alkotás értéke egyszerre ér az egekig és süllyed a pincébe. Ahol sokan csak saját magunk kedvéért, a folyamatművészet¹ okozta örömért csináljuk, mert az legalább ugyanaz maradt.

De nem ezt érzem a női alkotók – különösen a tartós kapcsolatban élő, vagy családos női alkotók – legnagyobb kihívásának.

Hanem azt, amit szűk negyven éve te is megfogalmaztál. Ott a huszonnégy sajtszelet, adni kell belőle családnak, házastársnak, munkának, alvásnak, önépítésnek (mert a nagyobb teherbíráshoz erősebb izmok kellenek), ami marad, az a mackósajt méretű morzsalék, abból hagyján, hogy nem születik regény, színdarab, kórusmű, de azt az elemi szintű felüdülést, amivel az alkotás beragyogja az életünket, szintén egy-két sóhajjá redukálja.

Tudom, te nem hagyományos családmodellben gondolkodtál.

Úgy érzem, nemcsak politikai ellenállásod okán, hanem mert idegenkedtél a berögzült női szerepektől.

Ettől még, szerintem, ha a Hadikban ülnénk éppen, és listába szedném, hogyan keltek szárnyra az anyai elvárások az elmúlt húsz-huszonöt évben – egészséges étrend, állandó felügyelet, nulla képernyőidő, családmenedzsment, különórák, taxiszolgálat, ételallergiák, minőségi idő, munkába állás, mindemellett pedig lehetőleg még valami testi-lelki önfejlesztés is férjen bele…

Talán még te is megsajnálnád napjaink anyáit?

Ebben a pillanatban is épp ücsörgök egy kakasülőn, időről időre a lányomra mosolygok, aki a terem közepén tollasozik, a két fiam itt rohangászik előttem, eddig egy munkahelyi feladatot fejeztem be, nehogy fejemre olvassák jövő héten, most pedig a néhány hét múlva megjelenő könyvemhez kéne sziporkázó anyagokat készítenem, de fáradt vagyok, olyan fáradt, Magda! És emésztem magam, mert itt van végre a macisajtom, de nem bírok érte nyúlni, és dühös vagyok, mert hiába állok az írói elefántcsonttorony alsó fokán, te pedig a tetejéről integetsz nekem Roald Dahllal és Krasznahorkaival (lett egy újabb Nobel-díjasunk, láttad?), az alkotás iránti vágy engem is szúr, mint tüske a cipősarokban, és tudom, egyszer majd lesz időm megírni a regényt, ami hónapok óta bábozódik a fejemben, de félek, rettegek, hogy addigra elszáradnak a szárnyai és szétmorzsolódik, mint hamu a szélviharban.

Mit tanácsolsz? Mit tegyek?

Te, aki regényben (is) nevesítetted ezt a dilemmát, aki visszahívtad Emerencet, mert belülről égettek téged a meg nem jelent kötetek – bár tudom, igen, másért is – mit mondanál annak a rengeteg huszonegyedik századi anyának, házastársnak, nőnek, akik írni, zenélni, szerepelni, vagy éppen vállalkozni vágyunk a kötelességeink mellett? Harcoljunk ki magunknak alanyi jogon járó háztartási segítséget? Szabjuk át a naptárt, hogy havonta egy hetet alkotói szabadságon tölthessünk?

Attól tartok, ha azt csináljuk, amit eddig – kevesebbet alszunk, kevesebbet látjuk a gyerekeinket, és az így összekapirgált perceket könyörtelenül kihasználjuk – semmi nem fog majd változni.

A világ azt látja majd, hogy igenis vannak kiemelkedő női énekesek, költők, színészek, akik a hegycsúcsra küzdötték magukat, és hátat fordít majd mindazoknak, akiknek a sors valamiért gyengébb hátizmokat (vagy nagyobb hátizsákot) adományozott, emiatt pedig még mindig a hegy lábánál toporognak, erősítenek, próbálkoznak. Vagy már azt sem.

Saját édesanyád sem lett író, pedig többször is mondtad, micsoda tehetség volt, zenében-irodalomban is kiemelkedő, ugye?

Mondj nekem valami bölcset, kedves Magda, kérlek. Mutasd meg, hogyan hagyhatom ott a sziszifuszi domboldalt, hogyan válhatok modern, női Orfeusszá – akinél megfér a család, a munka és az alkotás szerelmi háromszöge, ha nem is feszültségmentesen, de valami billékeny egyensúlyban, amit egy-egy könnyed rántással mindig helyreállíthatunk.

Hiszem, mert hinnem kell, hogy van megoldás. Súgd a fülembe, és akkor holnap megosztom a barátnőimmel, akik majd aztán továbbadják saját barátnőiknek, húgaiknak, és így megy ez majd tovább, egészen addig, amíg aranyláncként körbe nem fonja teljesen az üzeneted ezt a (számodra már talán nevetségesen provinciális) bolygónkat.

Most ért véget a tollasedzés.

Mennem kell, de várom válaszod.

Ma is, holnap is. Amikor időd engedi. Ki tudja, talán épp egy égi írógépet kop(og)tatsz odafenn, hogy legyen olvasnivalónk, mire hozzád érünk?

Alig várom.

Nonó

1. “Process art”, azaz folyamatművészet: egy művészeti irányzat, aminek hivatalos definíciója is van, én azonban Noémi barátnőmtől hallottam először, aki a gyerekek alkotási folyamatára használta – hogy nem a végeredmény a cél, hanem az alkotás okozta öröm!